VÁRAKOZÁS
Itt a piros, hol a piros: Románia és a demokrácia (konszolidálódása)
Zsigmond Csilla utolsó frissítés: 07:26 GMT +2, 2011. december 21.Itt az ellenzék csupán 1996-ban került hatalomra, nem azonnal, a rendszerváltás során. Itt az államelnök nem az előző rendszer „ellenségei” közül került ki.
Tizennégy éves voltam, a szüleim talán először kezeltek felnőttként, azokban a napokban. (Aztán persze, egy időre elmúlt nekik, jöhetett megint a kiharcolás...) Nem zavartak el, ha a „felnőttek beszélgettek”, maradhattunk mi is, gyermekek, valamelyik sarokban, csendben.
Emlékszem a tévé-közvetítésekre, a rádióra, az izgalomra, emberekre, hangulatokra. Az elején csak a feszültségre: vajon mi történik Temesváron, mi lesz tovább, mi lesz... Aztán az egyre nagyobb sürgés-forgásra, az egyre több emberre, egyre több megbeszélésre. Éreztem, értettem valamelyest, hogy mi történik éppen, miért a feszültség, az izgalom, a várakozás, az eufória.
Azóta is sokszor végiggondoltam,
tanultam, most meg már tanítom/megbeszéljük a közép-kelet-európai rendszerváltásokat, persze főként a romániait. Ismerem az események kronológiáját, a szereplőket, de persze a fölvethető kérdéseket is, legalább is részben. A kételyeket. A különböző megközelítéseket. Tudom, hogy sokkal árnyaltabb, összetettebb, bonyolultabb az egész, mint ahogyan azt annak idején megéltem, megéltük, megélték... Azok, akik ott voltak és részt vettek: Temesváron, majd szerte az országban. Azok, akik hittek, mertek, de azok is, akik többnyire a képernyők előtt élték meg/át az eseményeket.
De talán külön lehet ezeket választani. Azoknak a napoknak az emberek által megélt tisztaságát, méltóságát, és az események körüli kételyeket, kérdéseket, problémákat. Szimpatikus számomra e téren Horia-Roman Patapievici megközelítése – hogy csak egyet emeljek ki, esetlegesen, bár nyilván többet lehetne.
Ha egyetlen személyes élményben kellene megragadnom azoknak a napoknak a jelentőségét, azt hiszem, ez a következő lenne: - Karácsonyra készülődve, késő éjszaka, már jóval a tévé-közvetítés vége után, megébredtem. Szomjas voltam, így hát kimentem vizet inni. Ugyan az a kép fogadott, mint lefekvés előtt: édesapám belefeledkezve gépel valamit régi Erika írógépén, teljesen kizárva a külvilágot. Bár nagyon kíváncsi voltam, mi lehet az, ami már sok példányban ott tornyosul előtte éreztem, most nem szabad lábatlankodni. Hátha majd reggel kiderül...
Nyilván kiderült, bár nem egyből.
Készült, ilyenkor nem szabadott zavarni. Persze, sokáig nem értettem, hogy lehet úgy készülni, hogy az ember csak néz, néha föláll, levesz egy-egy könyvet a könyvespolcról, valamit keresgél benne, majd bámul tovább. A semmibe. Mert mindig így készült. És persze nem szerette, ha mi ebből kizökkentjük, például a zajongásunkkal. Ma már tudom, hisz én is így készülök, először fejben kell összeállnia a mondandónak. Ő nem is írta le, meghagyta magának azt a szabadságot, hogy prédikáció közben elkalandozzon, ha valami fontos eszébe jutott, úgyis mindig visszatalált a főcsapásra, elvégre nem hiába készült... Nekem le kell írnom, más műfaj, de tudom, hogy mindennek az a „bambulás” az alapja. Ilyen ez...
Istentisztelet előtt derült ki, hogy min dolgozott egész éjjel. Mert segítenünk kellett a padokra helyezni, hogy mindenki ott találja, amikor beül a padsorokba: az énekeskönyv méretére vágva, ott volt legépelve az 52. és 53. számú ének – a Himnusz és a Szózat, ami régóta hiányzott a református énekeskönyvekből (is). Karácsony első napja, zsúfolásig telt templom, nem csak az ünnep miatt. Most is érzem a fenyő illatát, hallom a fa pattogását a kályhákban, amelyek sosem fűtötték ki a templomot, ekkor mégsem volt hideg. És látom az arcokat. Azokat a nehéz munkától megkeményedett vonású arcokat, néniket, bácsikat, akik a prédikáció után megilletődve álltak fel a záróénekre: a nemzeti imára. Ritkán éreztem olyan mély csendet, mint a Himnusz előtti másodpercekben. Majd fölcsendült az első akkord, és ezeknek az edzett férfiaknak és nőknek a szeméből peregni kezdtek a könnyek. Hasított az a himnusz, a gombóc most is itt van a torkomban, nem ment nekem az éneklés. Csak néztem az arcokat, a kezeket, amelyek behelyezték a legépelt szövegeket az énekeskönyvbe, a hiányzó részre, majd becsukva azokat, végigsimították. Hiszen senkinek sem volt szüksége a szövegre. Nem azért volt legépelve. Nem azért volt előttük. Hanem azért, hogy a helyére tehessék a hiányzó lapokat. Majd lesimítsák, elsimítsák. Azt éreztem, hogy valami helyére kerül. Hogy minden a helyére került. Számomra ebben a képben benne van ’89 ígérete, tisztasága, várakozása.
Azt hittem, valami ilyesmi lehet a demokrácia. Ilyen lehet a megélése. Most is azt hiszem.
Aztán jöttek a márciusi események,
ugyanezek a férfiak és nők tanácstalanul kérdezték, mi történik Marosvásárhelyen? A bányászjárások, a Nemzeti Megmentési Front elsöprő választási győzelme. És lassan kiderült, hogy a demokratikus átmenet és a demokrácia konszolidálódása nem is megy olyan egyszerűen. És főként nem gyorsan, nem történik meg azonnal. És ennek – bár közös közép-kelet-európai jelenség –, megvannak a romániai sajátosságai.
Itt az ellenzék csupán 1996-ban került hatalomra, nem azonnal, a rendszerváltás során. Itt az államelnök nem az előző rendszer „ellenségei” közül került ki. Itt a demokráciát nem csak a máshol is létező korrupció, válság stb. veszélyezteti, hanem gyakran a politikai elit is. Főként annak prominens képviselői, legfőbb méltóságai. Mert veszélyeztette annak idején Iliescu elnök, de ne feledjük el, a jelenlegi államelnök is veszélyezteti. Úgy tűnik, nehéz és hosszú folyamat a demokrácia konszolidálódása.
A kilencvenes évek elején még azt remélhettük, hogy ez a kezdeti évek velejárója, hozadéka. De mit mondhatunk akkor, amikor 2009-ben az azóta is regnáló elnök az alkotmány szellemével ment szembe? Emlékezzünk csak vissza a 2009-es kormányalakításra. A választások eredményeként egy PSD-PNL-RMDSZ kormánykoalíció körvonalazódott, Klaus Johannis miniszterelnökkel. Őt kellett volna az elnöknek megbíznia a kormányalakítással, hiszen mögötte állt a parlamenti többség. De az államelnök, dacolva az alkotmány szellemével, a jogállamisággal, ha úgy tetszik, saját képére és hasonlatosságára formált kormánytöbbséget. Amelybe a pártok, az előrehozott választásokat elkerülendő, belekényszerültek. Azt gondolom, hogy a kétezres évek legsúlyosabb „visszaélése”, a demokrácia elleni kísérletként is értelmezhető ez az elnöki játszma, amely fölött mégis elegánsan továbblépett a romániai közélet. Egy kis értelmiségi háborgás után. Jövőre választások lesznek. Bízzunk benne, hogy
a történelem ez alkalommal nem ismétli önmagát.
Ugyanakkor látnunk kell, hogy a politikai kultúra nem csak a politikai elit, hanem a választópolgár, az állampolgár esetében is fontos. És e tekintetben sincs sok okunk az optimizmusra: a felmérések azt mutatják, hogy a demokrácia alapintézményeibe vetett bizalom a legalacsonyabb a lakosság körében – a parlamentben és a kormányban bíznak legkevésbé az emberek. És ambivalens a demokratikus értékekhez, az államhoz való viszonyulásunk is. Azt mutatják az adatok, hogy számos esetben az államtól várnánk segítséget: biztosítson munkahelyet, lakást, megélhetést számunkra, mint „azelőtt”. Másrészt, mégis fontosnak gondoljuk, hogy meglegyen a szabad információhoz való jogunk, a szólásszabadság, a magánélethez való jog. És természetesen még sorolhatnánk.
Szeretem azt hinni, hogy a demokrácia bizonyos életfelfogást és életmódot is jelent. Hogy olyan erényeket és értékeket hirdet, amelyek beépülnek a hétköznapokba, a mentalitásunkba. És talán már jó úton haladunk, talán már nem kell évtizedeknek eltelnie ahhoz, hogy úgy érezzük: itt is megvalósult a rendszerváltások ígérete, konszolidált demokráciában élünk.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!