MÁRCIUS 15.
Ünnep – kívül-belül (?)
Zsigmond Csilla utolsó frissítés: 16:17 GMT +2, 2012. március 21.Hazaérve elmerengek: érződik, hogy választási év van, az egyik oldalról fölerősödő kritika, a másik oldalról az eredmények erőteljesebb megjelenítése és közben föl-fölbukkan az összefogás fontosságának hangsúlyozása.
Aztán az utána következett beszélgetés, annak is itt van az íze – a kérdések, kétségek, meg egy jóérzés is. Mind, együtt.
Március 15. Hangolódok az ünnepre.
Muszáj valami munkákkal haladni, ugye mindig a határidők, de közben belenézek a tudósításokba, olvasgatom, hogy ki hol mit mondott, készülődök a megemlékezésre és ünnepségre. És közben keresem a kokárdám. Két kokárdám volt, nem találom, csak az egyiket. A kisebb, édeskébb – a kedvenc –, nincs meg. 2000 márciusa óta mindig ezt hordtam. Költözéskor ott maradt. Ez is. Járulékos veszteségek, ilyen ez, tudom... De most, a kokárda, bosszant. Aztán ezt elnyomják az emlékezetben fölsejlő képkockák, korábbi március 15-ök mozaikjai.
Főként a pestiek, de az első szabadon ünnepelt március 15-e is, ’90-ben, Apa izgalmával, lázas készülődésével. A budapesti rituálék: lehetőleg már a zászlófelvonáson jelen lenni, aztán átsétálni a Nemzeti Múzeum elé, megnézni az ünnepi műsort. Ilyenkor az ember mindig találkozott barátokkal, ismerősökkel, jobban esett így a megemlékezés/megbeszélés. És a műsor után irány a Ludas, évről-évre nagyrészt ugyanazokkal az emberekkel. Aztán át Budára, föl a Várba, vagy más helyszínekre tovább, a forgataggal.
Egyébként ilyenkor ízlett mindig a legjobban a sósperec, ez is eszembe jut. És sokszor voltak ilyenkor vendégek, barátok, akiket elkalauzolt az ember, emlékszem amikor egy jóbarát két, akkor még középiskolás és egyetemista fiával csatangoltunk – azóta mindkettő tisztes családapa –, és az ő lelkes, kíváncsi rácsodálkozásuk külön szépséget adott a napnak. Ilyenek jutnak eszembe, a kedvenc beszédek, a kedvenc találkozások és
lassan érezni kezdem, hogy ünnep van.
Évek óta a csíkszeredai megemlékezéseken veszek részt, ez gyakran összekapcsolható politikai kommunikációs szemináriumi tevékenységgel is: választott ünnepi beszédek elemzése és persze szubjektív vélemények is – tanulságos, sokszor. És érdekes.
Olvasom Orbán Viktornak a határon túliak számára megfogalmazott ünnepi üzenetét az egységes magyar nemzet 1848-ban megtörtént újjászületéséről, a nemzetért való cselekvésről, a kettős állampolgárságról, mint ehhez kapcsolódó megvalósításról. És közben azon is eltűnődöm, mennyire lehet véletlen az üzenete végén megjelenő szó-kombináció: „(...) nehéz időben is jó magyarnak lenni!”. Utána Mihai Răzvan Ungureanu üzenetét ’48 közös elveitől a mostani közös célkitűzésekig, közös értékekig, amelyek közös munkával valósulhatnak meg. Persze, a román nemzetállam említése zavar, az előtte említett – európai alapelvnek gondolt – különbözőség elfogadásával némiképp ellentmondásosnak gondolom, továbbra is.
Kelemen Hunor Szatmárnémetiben elmondott beszéde következik, több benne az aktuálpolitika, de a vezérfonal a ’48-as célokkal összhangban fogalmazódik meg: szabadságot, törvény előtti egyenlőséget kíván az erdélyi magyarság továbbra is, amelynek itt, itthon kell megmaradnia, megőriznie az eddigi megvalósításokat és harcolni a továbbiakért – akárcsak eddig, lehetőleg összefogással.
Tőkés László üzenete már kifejezetten aktuálpolitika, és többnyire az elmúlt huszonkét év kritikájáról szól, amellyel szakítani kell, és megvalósítani egy Erdély-központú politikát. Toró T. Tibor Zilahon elhangzott beszédében bár burkoltabban, de ugyanez a kritika fogalmazódik meg, az ő mondanivalója azonban összekapcsolódik a forradalom és szabadságharc legfontosabb üzeneteivel, a helyszín jelentőségével.
Közben olvasom, hallgatom Borboly Csabának, aztán Tánczos Barnának, Szondi Zoltánnak a beszédét, majd irány vissza Budapest, Kossuth tér, Orbán Viktor beszéde. Határozott mondanivaló függőségről-függetlenségről, nemzetről, szabadságról, párhuzamba állítva a szabadságharcot a mai történésekkel, Magyarország látszólagos elszigetelődését cáfolva, az egyenlőséget, egyenlő mércét hangsúlyozva. A közönség skandálásakor a jelen levő lengyeleket is mutatják, úgy tűnik, nekik is tetszik az ünnep. Később olvasom, hogy a Nyerges-tetőn is koszorúztak lengyelek. Szeretem a lengyeleket, szimpatikusak, bár személyesen egy lengyelt sem ismerek. Csak egy „fél-lengyelt”, anyai ágon lengyel felmenőkkel rendelkező nőt, aki azonban úgy tudott mesélni családja történetéről a II. világháború előtt-alatt-után, a közelmúltról, hogy kontextusba ágyazva körvonalazta a tragédiák és talpra állások korrajzát, mindezt lebilincselően, magával ragadóan. Elbűvölt. Ez jut eszembe és az, hogy a bigost is szeretem, bár csak egyszer ettem. De nagyon ízlett – hát ennyit az ezzel kapcsolatos élményekről.
Ott az idő, indulni kell, nemsokára folytatódik az ünnepség. Fúvószenekar, kórusok, a Hargitások tánca színesíti a megemlékezést. Közben meg természetesen a beszédek. A polgármesteré. Kíváncsi vagyok, milyen vezérszálra fűzi fel gondolatait, tudom, hogy szokás szerint, szabadon fog beszélni. A Krasznahorka és Csík-környéke,
Felvidék és Székelyföld párhuzamra építi fel mondandóját.
Megjelennek a ’48-as szabadságharc helyi vonatkozású eseményei és szereplői, majd Csíkszentkirályi-Krasznahorkai Andrássy Gyula miniszterelnök lesz a kapocs és a követendő példa az egykori és mai felvidéki, de akár székelyföldi helyzetre. Megjelenik az aktuálpolitika, az égő krasznahorkai vár, mint lármafa és figyelmeztetés, a mai felvidéki helyzet, de nem csúszik el ebbe az irányba, megtartja az egyensúlyt mondanivalójában. Új kiegyezést sürget, melynek a tétje Székelyföld, hisz székelynek lenni küldetés. Hiteles beszéd, kedvenc motívumai újra előjönnek, következetesen – és ahogyan az arcokat elnézem, hatásosan. Tudjuk, nagy erény, ha valaki jó szónok, tud hatni a közönségére, ez ilyenkor „lemérhető”. Aztán Szászfalvi László magyarországi államtitkár következik, beszédében megjelenik a nemzetegyesítés gondolata, az autonómia, mely nem csak az itteni közösséget, hanem egész Romániát erősítené, csak én közben elmerengek, mert megemlíti Bethlen Gábor hitvalló ősünket, és ez szívemnek kedves gyermekkori emlékeket idéz föl bennem. Egyházi áldás, majd koszorúzás – már ismerős koreográfia szerint. Vége felé közelít az ünnep, igyekszem ki- és befelé is figyelni, összességében nyújtott valamit, megérintett a nap. Csak nagyon megfagytam, így jól esik utána a melegedés és főként a beszélgetés.
Hazaérve elmerengek: érződik, hogy választási év van, az egyik oldalról fölerősödő kritika, a másik oldalról az eredmények erőteljesebb megjelenítése és közben föl-fölbukkan az összefogás fontosságának hangsúlyozása, bár eltérő módon és árnyalt kontextusokban. Csak maradnának meg azon a mezsgyén, ahol mobilizálnak, megszólítanak, érdekeltté tesznek és nem taszítanak a mondanivalóval, stílussal, hangnemmel. Hátha elég felnőtt ehhez már az erdélyi/romániai magyar politikai elit (is). Mégiscsak optimistán szeretnék a jövőbe tekinteni, legalább most, március idusán.
Már nem bosszant a kokárda sem, érzem: nincs szükségem rá, ez a másik is ugyanolyan jó. Mert a hozzá kapcsolt jelentéstartalom úgyis, megszűrve és megtisztulva, az enyém marad, ha szükségem van rá. Ha jól esik felidézni. Ha szeretném.
És a lényeg megint csak az, hogy az ünnep is, a megemlékezés is, ennek a megélése is akkor lesz szép, akkor lesz igaz, ha megvan/megmarad a méltósága. Ez az a zsinórmérték, amelyet nem szabad szem elől téveszteni sem szervezőnek, sem fölszólalónak, sem résztvevőnek ahhoz, hogy megérintsen, jelentéssel és jelentőséggel bírjon. Hogy kívül-belül ünnep legyen. Talán.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!