KAMPÁNYRAJT
Párhuzamos valóságok?
Zsigmond Csilla utolsó frissítés: 17:52 GMT +2, 2012. május 15.A fiatalok nem a szimbolikus, hanem a tényleges cselekvést várják, hiszen a bőrü(n)kre megy a játék. És a tiszteletet. Érdemes lenne ezt figyelembe venni a kampány hangnemének kialakításakor.
Én éppen a kampányon tűnődtem, miközben szemrevételeztem a csíkszeredai vasútállomás fele menet a gombamódra megjelent választási plakátokat. Közben szembementem a diáknapos csapatokkal, ilyen volt ez a hét itt is – ha május, akkor diáknapok, sok programmal –, jó buli, élvezik.
Aztán vonatozás, Szentgyörgyre, a napisajtó társaságában. Meg a hordozható munkával, természetesen. Édesanyám szóvá teszi, amikor megérkezem, hogy egyetemista korom óta ezt csinálom, mintha a cipelés önmagában megoldaná a dolgokat. Biztos amolyan lelkiismeret-nyugtató. Meséli, hogy annak idején sokszor nehéz volt elnéznie, ahogyan a (fölösleges súlyoktól is) nagy hátizsákkal elindulok Kolozsvárra, Budapestre, sokszor kérdezte magában: „hátizsák, hová viszed a lányom?”. Közben néha most is így lát – teszi hozzá, halkan. Gondolom, aggódik – szülői sors, mindegy, hogy mekkora a gyermek.
Szóval vonatozom. Az újságokat gyorsan átlapozom, dolgozni nincs kedvem, kint hétágra süt a nap és gyönyörű a táj. Engedem, hogy elbűvöljön. Közben fölszálló fiatal fiúk, a szomszéd faluba mennek éppen, diszkóba, előtte meg „barátkozni” – ha nem hinném, nyomatékot ad a gyorsan terjengő kölni illata. Igyekszem inkább a kintit figyelni: a zöld ezer árnyalatát, a mélyzöld fenyőtől az üdezöld fiatal nyírfáig. És a zöldből kirajzolódó közelebbi-távolabbi településeket, fehér templomtornyaikkal. Megint azt érzem:
valami szakralitása van ennek a tájnak,
megérint, mint annyiszor már. Hirtelen bevillan egy gyermekkori kép, a „mi templomunk”, a mi tornyunk, amit ha a vonatablakból megláttunk, integetni kezdtünk, aztán hazaérve többszöri körbeszaladással üdvözöltük az út által szigetként körülölelt templomot és parókiát. Lehet, hogy innen jön ez az érintettség, erre még sosem gondoltam, de a táj akkor is varázslatos, a fényviszonyok is különlegesek, már megint.
Utazások. Az elmúlt időszak több buszos-stoppos utazása is itt van. Vonaton könnyebb kívülállónak maradni, ha az ember azt szeretné, buszon, stopposként már nehezebb. Véletlen találkozások, rövid beszélgetések, némelynek mégis mélyebb a nyoma. Például a szentegyházi néni, aki azonnal párbeszédet kezdeményezett, ahogy leültem mellé, a felajánlott helyre, a buszon. Nem tolakodóan, de mégis határozottan. Megkérdezte, hová utazom és miért, a válaszok után pedig elmondta, hogy
sajnálja a mai fiatalokat,
mert stresszes az életük, a munka miatt. Mondta ő, akiről kiderült, hogy negyven évig a vasgyárban dolgozott, nehéz munkagépek mellett, lábon állva, és amióta nyugdíjas, Magyarországra jár hónapokra, a lányának segít a gyermeknevelésben, de egyúttal eljár takarítani is, több helyre, mert bármi jobb, mint a tétlenség.
A munkát tisztelni kell, bármi legyen az, teszi hozzá. Közben rákos daganattal diagnosztizálták, fél évet kórházban volt, egyedül, lányát nem akarta igénybe venni, a férjére nem számíthatott, de „akaraterővel, s mivel az Isten is úgy akarta”, azóta jól van, dolgozik tovább, hol ezt, hol azt, mikor ami akad. És derűs, és bizakodó, és nem érdekli a politika, csak annyira, hogy „tisztesség legyen”.
Hasonló beszélgetések, melyekből kiderül, hogy a válság miatt mindenki jobban félti a munkáját, a zetelaki gáteres, a gyergyói kisvállalkozó, az udvarhelyi üzleti eladó, de a féltés mellett más is körvonalazódik: az, amit a néni a munka tiszteleteként fogalmazott meg.
És ugyanezt hangsúlyozták a környékbeli fiatalok, fókuszcsoportos beszélgetések során is: problémás az elhelyezkedés, kevés a munkahely, de ha sikerül munkát találni, azt meg kell becsülni, dolgozni kell.
Talán változóban egy viszonyulás:
már nem(csak) az ügyeskedés, hanem a tisztességgel elvégzett munka is megjelenik közösségi értékként. Mint ahogyan a közösség maga, a közösségi lét, az összetartozás is fontos megtartó erőként artikulálódik, az ő körükben is.
Persze, közülük is sokan átmeneti vendégmunkában gondolkodnak, egy-két év nyugaton, nagyrészük kényszerből – induló tőkét, egzisztenciát teremteni –, mások tapasztalatszerzésért, világot látni, de hosszabb távon itt képzelik el a jövőt, a munkahelyet, a családot. És a politika iránti érdeklődés alacsony, csak annyiban érdekes számukra, amennyiben ezekért a célokért konkrétan tesz valamit. Azaz nem a szimbolikus, hanem a tényleges cselekvést várják, hiszen bőrü(n)kre megy a játék. És a tiszteletet. Nem csak a hétköznapokban, hanem a politikai csatározásokban is. Érdemes lenne figyelembe venni a kampány hangnemének a kialakításakor. Hiszen kampány van, most már hivatalosan is.
Érződik a hangsúlyosabb jelenlét, tematizáció a nyilvánosság minden fórumán. És egy hónap múlva kiderül, hogy a különböző csomagolású politikai mondanivaló kiket, hogyan, mennyire meggyőzően szólított meg.
Párhuzamos valóságok? A politikától távol(abb) állók és a választási kampányok világa? A diáknapok, környékbeli fiatalok, munkavállalók, munkaadók valósága és a politika/politikum világa? Vagy mégis, valamilyen közös morálra építve, közös célokat meghatározva történik az építkezés, a programalkotás, a megvalósítások lajstrombavétele, a kritikák megfogalmazása? Komolyan, olykor humorosan, de mindvégig tisztelve a választókat és a politikai ellenfeleket? Elvégre – úgy tűnik – igény volna rá...
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!