Útközben
Zsigmond Csilla utolsó frissítés: 09:34 GMT +2, 2013. február 27.Valahogy az utazások járnak a fejemben. Az elmúlt időszak utazásai. Lehet azért, mert nemrég tettem le azt a könyvet, melynek dedikációjában jóbarátom is utazásról ír.
Örülök a virtuális stoppolási lehetőségeknek, a télen nagy segítség volt a budapesti út esetében. Első alkalommal megvolt az újdonság izgalma, varázsa akár – egy hang, egy megegyezés, aztán találkozás egy parkolóban.
Haton utaztunk egy nyolcszemélyes autóban, hárman stopposok. Hárman pedig ismerősök, barátok, mentek a „nem könnyű, de megfizetett” németországi vendégmunkára. Én Budapestig, a többiek szintén Németországba. A hátsó üléssorban egy nyugdíjas férfivel utaztunk, többnyire ketten beszélgettünk, amikor a zene nem nyomta el a szavakat.
Hát igen, a zene. Ez volt a gyenge pont.
Ugyanaz a CD végig, és hamar kiderült, nem az én ízlésvilágom. De kétségtelen, nóta-kultúrám kiszélesedett. A legérdekesebb az volt, hogy az egyik különösen borongós, hegedűkíséretes számnál, beszélgetőpartnerem mindig nagyot sóhajtott és megjegyezte: „minden kapcsolatban az egyik jobban szeret. Mindig. Annak nehezebb.” – és bólogatott hozzá. Én hallgattam. Azt is, amit mesélt.
Magáról, munkájáról, közben családjáról is. Érdekes élmény. A vasútnál ledolgozott hosszú évtizedek után nyugdíjasként munkát keresett és vállalt külföldön, mert gyerekeinek még szüksége van a szülői támogatásra – mondja. Kiérződik hangjából a mérhetetlen büszkeség, amikor tehetséges egyetemista fiáról beszél. Megtudom, hogy egy idős hölgyet ápol/rendez Németországban. És közben ellátja a házi és ház körüli teendőket. Az elején fura volt számára ez az új munkakör, de legalább jobban megértette, hogy vidékünkön mennyi minden a nőket terheli – nevet fel. Egyetértünk. És abban is, hogy Németország jóval előttünk jár az egyenjogúság tekintetében. Angela Merkellel is elégedett. Kicsit politizálunk, ő elemez, én figyelek.
És jól esik a nyitottsága, derűje, pozitív életfelfogása – jól esik hallgatni.
Az országok közti különbségekről beszélve eszébe jut egy korábbi élménye. Amikor önkéntesként ő is bekerült egy olyan csoportba, akik Portugáliába látogattak szociális intézmények működését megismerni, gyakorlatot szerezni. Meséli, hogy Romániából a csíkszeredai csapat mellett, egy craiovai is mehetett. A portugálok közvetlensége, kedvessége, vendégszeretete mélyen megérintette, gazdagon ecseteli, mi mindenben nyilvánult ez meg. Viszont elgondolkodtatta, hogy a lelkes kalauzolás és vendéglátás mellett, nem engedték konkrétan segíteni, gyakorlatot szerezni az itteni önkénteseket – elvégre romániaiak voltak. Azért a két csoporttal nem egyformán bántak, mert a vallási azonosság és vallásosság összekapcsolta a csíkiakkal. A craiovaiaktól meg elválasztotta a magyart és portugált egyaránt – húzza alá.
Érdekes Európa.
Elalvás előtt még annyit mond, hogy gyerekeinek külföldi életet kíván. Mert lehet, hogy van jövője Erdélynek, de közeljövője nincs – sommázza. Mert nem normális az, ha valaki egy tisztességgel ledolgozott élet után, nyugdíjas korában nyomorog. És az sem, ha fiatalon tehetségesen nem talál munkát, vagy ha igen, abból nem tud megélni. És gyorsan listázza a megoldatlan problémákat, sajnálom, hogy a döntéshozók nem hallhatják. Az életet megélni kell, nem túlélni a napokat, mondja mosolyogva, s én örülök a találkozásnak.
A visszaúton négyen jövünk, ketten stopposok.
A sofőr évekig Magyarországon élt, de hazaköltözött, és nem bánta meg. Mesél a lovak iránti szeretetéről, de arról is, hogy hogyan válik monotonná a rutin, ha a hobbiból munka lesz. Itthon viszonylagos szabadságot teremtett magának, sok mindenhez ért, sok mindent el tud vállalni és mivel saját maga ura, akkor pihen, utazik, sízik és lazít, amikor szükségét érzi.
Szabad lélek. Ezt érzem most is, ezt éreztem jövet is, a nyugdíjas férfit hallgatva.
Jól vezet, gyorsabb a tempó, jobban haladunk, mint jövet. Élvezem az ismerős utat, a benzinkúti megállást. Várad előtt, Mol-kút. Elvégre magyarok vagyunk – hangzik el, és megbeszélik ketten, sofőr és barátja, hogy mindig a Mol-nál tankolnak. Ezzel is segítsük az anyaországiakat – élcelődnek. A kávé hideg, a kiszolgálás lassú, a mosdók koszosak. Igen, Európa, Mol, hát legyen megfelelő a minőség, a kiszolgálás, bárhol vagyunk is, akkor is, ha a cégvezetésnek gőze sincs, hogy itt mi zajlik – háborog a sofőr, és jól esik, hogy nem hagyja szó nélkül.
Aztán továbbindulás. Jó a zene, a többiek alszanak, ő vezet, én hagyom, hogy vigyenek a gondolataim. A táj. Az éjszaka. A suhanás.
Szeretem az utazásokat. A vezetést. Még így is. Szabadságérzetet ad. Ezt érzem ezen az éjszakán is. És eszembe jut az egyik Dés-szám, felidéződik bennem, mert kicsit benne van ez az életérzés. Úgy emlékszem. Útközben.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!