A MIENK
A kisebbségi lét elviselhetetlen könnyűsége
Zsigmond Csilla utolsó frissítés: 09:29 GMT +2, 2011. december 3.A minap gondolataimba merülve bandukoltam az utcán – elő-előfordul mostanában velem –, és egyszer csak arra eszméltem, hogy egy biztosítótársaság kirakatát nézem.
Előrebocsátom, nem szeretnék ennek politikai vetületeiről, az asszimilációról, vagy a nyelvromlásról írni. Csupán néhány szubjektív reflexióm lenne, amelyek az előbb említett esemény kapcsán eszembe jutottak. Például az, hogy a kisebbségi lét drágább, mint a többségi. Hiszen a kétnyelvű reklámok, feliratok plusz kiadást jelentenek, például azoknak a multiknak is, amelyek első körben oda sem figyelnek arra (mondjuk Székelyföldön), hogy többségében magyarlakta területen terjeszkednek, az ő számukra ez egy nagy közös piac, Románia, így többségi nyelven reklámozzák magukat, feliratozzák áruikat, szolgáltatásaikat.
Második körben egy részük rájön arra, hogy a kliens-szerzéshez szükség van gesztusokra, például saját nyelvén is meg kell szólítani a potenciális ügyfelet, így megjelennek a kétnyelvű feliratok. De számos esetben ez a közös rákfenéjük: valaki gyorsan, igénytelen módon lefordította a román szöveget és a továbbiakban senkit sem érdekel, hogy ez mennyire helytelen, magyartalan esetleg.
Anélkül, hogy listázni szeretnénk/tudnánk az összes ezzel járó problémát, néhány „érdekesség” megemlíthető. A kisebbségi helyzetünkből adódó speciális érzékenység, például. Ahogyan akaratlanul is odafigyelünk, hogy van-e vagy nincs kétnyelvű reklám, felirat és az helyes-e. Ahogyan megüti és bántja a fülünket, ha a többségi médiában (és persze a politika világában) azt halljuk, hogy „a románok számára holnaptól (...) drágul az üzemanyag/élelmiszer/...bármi”. Ismerős szófordulat: „pentru români(...)”, és nem értjük, hogy miért nem lehet állampolgárokat, bármilyen más kifejezést használni, mely arra a tizenegynéhány százaléknyi kisebbségire is ugyan úgy vonatkozna, mint a többségre. Ahogyan sért és fölháborít, ha valaki lebozgoroz, vagy ránk szól, hogy beszéljünk románul, elvégre Romániában élünk. De ugyanígy, legalább ennyire sértőnek és fölháborítónak találjuk, ha Magyarországon/magyarországiak lerománoznak, netán megjegyzik, hogy milyen szépen beszélünk magyarul. És természetesen hosszasan folytathatnánk a felháborodások, sérelmek lajstromát...
De most nézzük kicsit a kisebbségi lét másik aspektusát.
Egy személyes történettel kezdeném, talán ez is jól jelzi, hogy hányszor reagálunk mi is másként az egyébként hétköznapi eseményekre. Brassóban történt, késő ősszel, hogy egy csendesebb terasz egyik asztalánál kávéztunk öten, barátok. Élveztük a szép őszi napot, a Kapu utca forgatagát, Brassó (közép)európai hangulatát, egymás társaságát. Míg egyszer csak megjelent egy néni, kopott ruhában, enyhén görnyedt háttal, és románul megszólalva pénzt kért: „segítsenek ki valami pénzzel...” („ajutaţi-mă cu ceva bani...”). Jeleztük, hogy továbbállhat, nem adunk pénzt. És folytattuk volna a társalgást, amikor a néni magyarul szólalt meg: „Isten áldja meg magukat, segéljenek ki egy kicsi pénzzel...”.
Egy másodpercig mindannyian elhallgattunk, majd a pénztárcánkért kotorásztunk, hogy kisegítsük a nénit. Azt a nénit, akit azelőtt néhány perccel nem állt szándékunkban pénzzel segíteni, nem gondoltuk megoldásnak a kéregetést. És mégis, pénzt adtunk neki. Csak azért, mert hirtelen magyarul kérte. És mert Brassóban történt mindez, azaz olyan helyen, ahol kevésbé megszokott a magyar szó. Ugyanez Csíkszeredában, Udvarhelyen, vagy bárhol máshol, tömbmagyar vidéken valószínűleg egyikünket sem ösztönözte volna adakozásra. Ilyen adakozásra. Mert őszintén be kell ismernünk: ez nem a szociális érzékenységünkről, empátiánkról szólt. Nem gondoltuk megoldásnak, jónak a kéregetést és nem állt szándékunkban így segíteni. De hát magyar volt a néni. És magyarul kéregetett, Brassóban.
Így hát adakoztunk. Persze, mentségül átfutott a fejemen, hogy a néni alsórákosi/ürmösi/apácai tájszólásban beszélt, ez kedves a szívemnek, nagymamámat juttatja eszembe. De én sem (csak) ezért kaptam a pénztárcám után. Hanem valami fura érzésért, ami ott munkált az emberben – amiről azt gondolom, hogy a kisebbségi lét megannyi paradoxona, komplexusa, érzékenysége, vagy akár gazdagsága közé sorolható.
Akárcsak az, amikor elégedetten nyugtáztuk, hogy Brassó egy jó város, nemcsak hangulatában, hanem az is jó, ahogyan lassan megjelennek történelmi multikulturalitásának egyes elemei. Vagy ahogyan az önkormányzat odafigyel olyan apróságokra, hogy a központi rész teraszain egységes, háromnyelvű Brassó-felirattal ellátott ernyők sorjázzanak, ízlésesen kellemessé téve a látványt. Ugyanakkor azonban, jó barátommal azonnal megjegyeztük, hogy a magyar felirat általában a kevésbé látványos irányba van fordítva, s megfuttatva „statisztikailag” is igazoltnak tűnt a megállapítás. Megint csak: mi késztetett a számolgatásra, egyáltalán miért merült föl, hogy a magyar feliratot „hátrányos megkülönböztetés” érheti? Akkor, amikor magát a gesztust, a háromnyelvű város-kiírást, mindannyian pozitívnak gondoltuk...
És ha már érzékenyek vagyunk a minket ért sérelmekre, akkor vajon, kisebbségi létünkből fakadóan, érzékenyebbek vagyunk-e mások problémái iránt is? Toleránsabbak, nyitottabbak vagyunk-e más – nemzeti-,vélemény- vagy bármilyen – kisebbség gondjai, bajai iránt? Nem ezt mutatják a közvélemény-kutatási adatok, azok szerint mi is
a többségi lakossághoz hasonlóan előítéletesek, intoleránsak vagyunk.
Ami talán egy érdekes jelenség az az, hogy a kilencvenes évekhez képest csökkent a románokkal szembeni, és nőtt a magyarországi magyarokkal szembeni társadalmi távolság. És fölerősödőben az erdélyi, illetve székely identitás. De hogy is van akkor ez az érzékenységünk? Csak addig fontos, amíg minket ér atrocitás, megkülönböztetés, bántás? És egyébként is: a másokkal szembeni elvárásainknak megvan a magunkkal szemben támasztott párja? Mi élünk a saját jogainkkal? Anyanyelvünket használjuk a törvény által biztosított minden helyzetben? Magyarul töltjük ki például a rendelkezésünkre álló űrlapokat? Mivel magyarázható, hogy tömbmagyar településeken, a tömbházlakások bejáratán, a vadiúj gravírozású névjegyek gyakran románul jelennek meg: „fam. XY (előfordul Iosif, Eugen, Ladislau, stb. – ahogyan az a „buletinben” szerepel), ap. akárhány”. Ki gátol meg abban, hogy nevünket és címünket magyarul gravíroztassuk? De közben síkra szállunk a rovásírásos feliratokért. Megint csak: érdekes ez a kisebbségi lét...
Ugyanakkor azt is gondolom, hogy ez továbbra is együtt jár valami különleges küldetéstudattal. Ahogyan mindig, minden esetben fontos elmagyaráznunk a világ bármelyik pontján, hogy mi erdélyi magyarok vagyunk. Kedves barátnőm a kilencvenes évek második felében sokat tanult, dolgozott, utazott a nagyvilágban. És találkozásainkkor nevetve szokta mondani, hogy talán ez is egy külön hivatás, mindenhol több száz embernek elmagyarázni, hogy hogyan lehet román útlevéllel/állampolgárként valaki erdélyi magyar – Münstertől Bowling Greenig. Mit is jelent ez az erdélyi magyarság, hogyan alakult ki ez a helyzet a történelem során. Ez is a kisebbségi lét hozadéka.
Nagyon szeretem a színházat, egy-egy jó darab hosszú időre feltölt, befolyásolja a gondolataimat, érzéseimet. Bárhol, bármikor örülök, ha jó színházi élményben van részem. De amikor valamely „saját” társulatunk jó előadását látom, akkor valami sajátos büszkeség tölt el. Akárcsak az Uniter-díjak esetében. Akárcsak bármilyen területen született elismerés, kimagasló eredmény esetében. Akárcsak a Sportklub romániai és magyarországi liga-győzelmei esetében. Jól esnek a minőségi megvalósítások. Mert ez a mienk: erdélyi/romániai magyaroké. És ezek az érzékenységek és ezek a büszkeségek adják meg talán ennek a kisebbségi létnek ezt a sajátosságát, fura báját: közben elviselhetetlen könnyűségét...
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!