A JÁTÉKOS
Az elnök beszéde
Zsigmond Csilla utolsó frissítés: 18:24 GMT +2, 2012. február 2.Már a megszólításnál mellőzve érzem magam, másodrendű állampolgárként hallgatom az elnököt, és az jár a fejemben, mikor érjük már meg, hogy politikai eleganciából legalább, a román politikusok is állampolgárokról beszéljenek.
Ízlés dolga (meg politikai kultúráé – fűzhetjük hozzá), hogy milyen megszólítással indít az államelnök, vagy bármilyen politikus. Számomra továbbra is zavaró, ha a tizenegynéhány százaléknyi kisebbségi lakos ellenére a politikusok, a nemzetállam eszméje alapján, a románokhoz szólnak. Persze, tudjuk, mást jelent a fogalom a Rajnától nyugatra, ahol államnemzeti fejlődésről beszélhetünk, ahol a modern nemzetek a modern államokkal karöltve, szerves fejlődés során alakultak ki, és mást a Rajnától keletre, ahol kultúrnemzetekről beszélhetünk, és ahol az állam és a nemzet határai nem esnek egybe –
nem hiába ez a közép-kelet-európai kisállamok nyomorúsága...
Szóval, már a megszólításnál mellőzve érzem magam, másodrendű állampolgárként hallgatom az elnököt, és az jár a fejemben, mikor érjük már meg, hogy politikai eleganciából legalább, a román politikusok is állampolgárokról beszéljenek. És azt, hogy az állampolgárság-nemzetiség fogalma végre ne önkényes szinonimaként, hanem értelmének megfelelő kontextusban említődjön.
No, de térjünk a lényegre. Az elnök egyértelművé teszi: mondanivalóját kifejezetten az országban és annak határain kívül élő románokhoz intézi. Hát így figyeljük.
A kialakult politikai helyzetről, az elégedetlenségről beszélve, saját erős legitimitását is kihangsúlyozza. Bár az elmúlt napok tüntetései és üzenetei alapján úgy tűnik, hogy a lakosság egy része elveszítette az államelnökbe vetett bizalmát, az elnök tudja, hogy a közember számára fontos, hogy töretlenül képviselje őt az állam intézményeivel szemben, hiszen a közvetlen elnökválasztáson elnyert mandátuma erre kötelezi őt. Megteremtődik tehát a beszéd kerete: a lakosság (és ennek elégedetlen része is), és a mindannyiu(n)k érdekeit képviselő erős legitimitású elnök – mint partnerek. Szolidáris hangnemben beszél arról, hogy a megszorító intézkedések hatására, a lakosság egy része elégedetlen. Sokkal többen, mint amennyien a tüntetések vagy üzenetek által hangot adnak elégedetlenségüknek. Az elnök-nép koalícióval szembehelyezkedik a politikai arrogancia és a korrupció. És ebben a válság-helyzetben
az elnök legégetőbb feladata visszaállítani a lakosság bizalmát.
De miért volt lehetséges ez a bizalom-vesztés? Jön az indoklás, és kirajzolódik a mondanivaló. Az elmúlt években a nemzetközi válság, az ennek köszönhető itthoni megszorítások, valamint az állam modernizációja érdekében tett erőfeszítések sokakat nehéz helyzetbe hoztak. De ezek az intézkedések – a munka törvénykönyve, a közszféra újraszervezése, a tanügyi törvény stb. – elengedhetetlenek voltak. Akkor is, ha számos esetben fájónak bizonyultak. Ebben a folyamatban az elnök kész felelősséget vállalni, hiszen ezeket a célkitűzéseket fogalmazta meg 2009-ben, ezért vállalta az újabb mandátumot. S bár a jelenlegi kormány mindvégig élvezte a támogatását, gyakran kellett nyilvános szerepléseivel ösztönöznie a törvényhozói munkát – jelenti ki.
A lakosság áldozatvállalása nem volt hiábavaló: Románia gazdasági növekedéssel számolhat, kilábalunk a recesszióból.
Mi az, ami eddig kirajzolódik? Az, hogy az elnök tudja, mi az ő feladata: a népét mindenek előtt/fölött képviselni az állami intézmények fele/ellenében akár. Mivel azonban komoly választási programja volt 2009-ben, gyakran ösztönöznie kellett a kormány munkáját, hogy a vállalt ígéreteit megtarthassa. Így elmulasztotta folyamatosan megmagyarázni az ország lakosságának, hogy a megszorító intézkedések elengedhetetlenek, ezek ellenére az irány jó, a közeljövő már biztatóbb.
Kulcskérdés tehát, hogy mi történik a továbbiakban. A kormánnyal partnerségben, tovább kell haladni a modernizáció útján, és az államelnök tisztában van a prioritásokkal. Amelyekkel természetesen a lakosság is egyetért. Csökkenteni kell a parlamenti képviselők létszámát (max. 300-ra), egykamarás parlamentet kell létrehozni, szükség van egy új választási törvényre, mely az egyéni választókörzetes rendszeren nyugszik – ne képviselhessen bárki, csak az, akit közvetlenül megválasztottunk. És ennek kapcsán kritikát fogalmaz meg a parlamenti pártokkal szemben, amelyek nem tartják szem előtt a választók akaratát, nem támogatják a parlament megreformálását.
Megint kirajzolódik a nép-elnök és az öncélú, korrupt politikusok dichotómiája.
Újabb populista célokat fogalmaz meg: tovább harcolni a korrupció, a politikai klientúra, az adócsalás ellen, valamint az átlátható elszámoltatás mellett. És kijelenti, hogy a jövő a munkahelyteremtésen, a kis- és közepes vállalkozások sikerességén múlik, de megpendíti a bányászatban rejlő új lehetőségeket, amelyeket meg kell ragadni – utalás a verespataki bányaprojektre. És hatékonyabbá kell tenni az EU-s források lehívását, folytatni kell az országos nagy beruházásokat – autópályák építése, turizmus fellendítése, mezőgazdaság, élelmiszeripar talpraállítása stb. Ekkor említi először az egészségügyi kerettörvényt, amelyet nagyon fontosnak tart, és elsősorban önmagának tulajdonítja a törvény nyilvános vitájának kudarcát. Ami a Raed Arafattal kapcsolatos incidenst illeti, csupán utalás szinten hangzik el annyi, hogy az egészségügyi törvény nagyon fontos, erre vissza kell térni, más megközelítésben és tálalásban, más hangnemben.
Körvonalazódik tehát a pálya: az áldozatvállalásokkal túl vagyunk a nehezén, egy jó kormányossal jó irányba haladhatunk, hiszen az EU-s elvárásokkal összhangban, az államelnök tisztán látja a tennivalókat, amelyeket ha kell, az arrogáns politikai elittel szemben is megvalósít/kierőltet. Anélkül azonban, hogy ő végezné a végrehajtói hatalom munkáját, hiszen az a kormány dolga, ő csak segíti, ösztönzi, ha kell, harcol a lakosság érdekeiért. Hiszen az EU-n belül azok az államok fognak jól járni, amelyek újra tudják éleszteni a gazdaságukat.
A beszéd ezen pontján az elnök kitérőt tesz.
Hangot ad az őt célzó kritikáknak, majd egyenként cáfolja azokat. Elutasítja a diktátor jelzőt, amelyet csak azért próbálnak rásütni, hogy meghátráltassák a korrupció elleni harcában. Nyilván, sikertelenül. Mint ahogyan elutasítja azokat a vádakat is, hogy az elnök „dossziékat gyártana”, vagy nyomást gyakorolna a DNA-ra, esetleg az Alkotmánybíróságra – bármelyik állampolgár megkérdezheti bármely alkotmánybírótól, hogy az elnök próbálta-e bármikor befolyásolni, természetesen nem...
Ugyanakkor, nem túl elegánsan, kritikát fogalmaz meg a miniszterelnök számlájára, annak kapcsán, hogy sokan azt feltételezik, ő vezeti a PDL-t. Amennyiben igaz lenne ez a vád, akkor sokkal jobban működne a PDL – az elnök meglátása szerint. És az RMDSZ is igazolni tudja, hogy az elnök nem szól bele a kormány dolgaiba. De természetesen bármikor síkra száll a lakosság érdekeit szolgáló törvények napirendre tűzéséért, tárgyal ezek kivitelezéséről, az állam és a politikai elit megreformálása érdekében.
Tehát továbbra is aktív, harcos elnökre számíthatunk, akinek maximum az olyan hibáit kell kiküszöbölnie, mint a Raed Arafattal történt szóváltás.
A civil társadalom és az értelmiség fele is van üzenete. Hiányolja a „jó minőségű” civil társadalom szerepvállalását, amely visszavonult, és mindenféle csőcselék próbálja meg elfoglalni a helyét – utalás a konkrét tüntetésekre/tüntetőkre. Az értelmiséget is politikai állásfoglalásra, aktivitásra sarkallja – mondhatnánk meglepő módon, hiszen a két mandátuma alatt nem fordult elő túl gyakran, hogy pozitív kontextusban beszélt volna az értelmiségről.
Újabb éles kritikával illeti az összes parlamenti pártot,
amelyek saját elitjüket sem tudják megújítani, nemhogy az ország megújítására vállalkoznának – ilyen értelemben tehát hiteltelenek. Egy fél mondat erejéig utalást tesz az ezévi választásokra, az Alkotmánybíróság aznap ismertetett döntésére, hogy a pártok remélhetőleg meg tudnak majd állapodni a választások időpontjában. Azóta tudjuk, hogy a kormánykoalíció az Alkotmánybíróság indoklásának ismerete nélkül nem tárgyal a választásokról, az ellenzék pedig parlamenti bojkott mellett döntött.
Az elnök diskurzusa végén ismételten a politikai pártok felelősségét hangsúlyozza, hiszen az állampolgárok áldozatvállalása nem lehet fölösleges, a politikai elitnek felelősen kell viselkednie és a megfelelő döntéseket hoznia. És a korábban közkedvelt tengerész múltjára hivatkozva, azzal zárja beszédét, hogy tengerészként soha nem tévesztette el a célt és most sem fogja.
Mi az a néhány megállapítás, amit konklúzióként megfogalmazhatunk? Elsősorban az, hogy az államelnök felismerte a népszerűség-vesztés veszélyeit és a közeljövőben aktív elnöki jelenléttel számolhatunk – ahogyan ő maga fogalmazott, jelen lesz, hogy megmagyarázza népének/az ország lakosságának (?), hogy miért van szükség az állami reformra. Megtépázott népszerűségének helyreállításában populista retorikára számíthatunk: a „jó” és a „rossz” harcára, ahol a nép és az őt képviselő elnök szembeszáll, ha szükséges, az arrogáns, korrupt politikai elittel – amelynek mellesleg legfőbb méltósága. A kormány törekvéseinek egy részével egyetértve, több esetben kritikával illette a legnagyobb kormánypártot és Emil Boc miniszterelnököt is – tegyük hozzá, nem túl elegánsan. Mint ahogyan a pártokat célzó általános kritika megfogalmazásakor sem volt túl szerencsés, ahogyan a PDL, PSD, PNL fölsorolása után azzal a megfogalmazással élt „s ami még van: RMDSZ, UNPR” („şi ce-o mai fi: UDMR, UNPR”).
Természetesen az ellenzék tevékenységét is többször bírálta.
Mondanivalója ugyanakkor valóban a 2009-es kampány főbb motívumaira épült: a korrupció és a politikai arrogancia visszaszorítására, átláthatóságra, kisebb parlamentre. Ezek a hívószavak kétségtelenül működtek 2009-ben, de nagy kérdés, hogy az azóta sorra kerülő megszorítások, az elnök menet közben bekövetkezett erodálódása, népszerűség-csökkenése ellenére sikerül-e ezzel megint mobilizálni? A konkrét zavargásokra és azok kiváltó okára kevéssé tért ki, bár saját felelősségét fölvállalta, de konjunkturálisnak tekintette.
Bármennyire is kihangsúlyozta, hogy az ország lakosságához intézi beszédét, a mondanivaló elsősorban mintha mégis „EU-konform” volna. Előfordulhat, hogy az elnök „külső” legitimitását/imázsát szeretné erősíteni, hogy ez segítse majd a „belső” népszerűséget? Amennyiben a január 31-i beszédét is figyelembe vesszük azt láthatjuk, hogy ugyanazok a sarkalatos pontok szerepelnek az Európai Bizottságban elhangzott tárgyalások során is, mint az ország lakosságához intézett állásfoglalásban. Talán ez is igazolja az elnök feltételezett külpolitikai célkitűzéseit.
A beszédből talán leginkább a „frissesség” hiányzott, a már jól ismert szólamok és kritikák köszöntek vissza benne. Az viszont egyértelmű: a közeljövőben számolni kell az elnök fokozott politikai aktivitásával, hiszen vissza akarja állítani a bizalmi tőkéjét. Amelyre a közelgő parlamenti választások során szüksége is lesz, ha megint főszerepre vágyik. Márpedig valószínűleg arra vágyik, hiszen tudhatjuk: játékos elnökkel (preşedinte jucător) van dolgunk. A kérdés az, hogy sikerül-e továbbra (is) nagypályásnak lennie?
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!